Trump: Az orrszarvúkat lelövik, nemde?
Trump: Az orrszarvúkat lelövik, nemde?
Donald Trump fantasztikus geopolitikai sikereiről szóló jelentéseket olvasva az embernek kedve támad megkérdezni: új, lelkes imádói valóban azt hiszik, hogy Hannibál tönkretette a római vezért, Scipiót? Hogy Napóleon legyőzte I. Sándort? Hogy a Mikádó felülkerekedett Franklin Delano Roosevelten – Hitler pedig legyőzte Sztálint?
Természetesen a nemzetközi rendszer ezen korabeli, gátlástalan rombolóinak eltérő megközelítéseik – és eltérő érdekeik – voltak. Egyvalami azonban közös volt bennük: a végletes türelmetlenség és a sikerektől való megszédülés. Mindannyian hatalmas győzelmekkel kezdtek – és mindannyian megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ahogy Theodor Mommsen írta „A rómaiak története” című művében, a hosszú évekig tartó diadalok után Hannibálnak meg kellett tapasztalnia „a karthágói sereg teljes kiirtását”. Az pedig, akit sokan a Földközi-tenger urának hittek, „egy maroknyi emberrel menekült Hadrumetumba”.
A New York Times cikkében Paul Sonne arról ír, hogy Oroszországnak „meg kell próbálnia kezelni a korlátlan amerikai hatalom új világának megjelenését Trump elnök alatt, aki korlátozza az orosz globális befolyást, és felrúgja Moszkva külföldi partnereivel fenntartott kapcsolatainak játékszabályait”.
És valóban, Trump merész fellépése az amerikai katonai-gazdasági erővel egyértelműen problémákat okozott a többi nagyhatalomnak: az USA riválisainak, például Oroszországnak és Kínának – és a szövetségeseknek is Európában és másutt. Maga Sonne megjegyzi, hogy Trump „megmutatta hajlandóságát arra, hogy figyelmen kívül hagyja a nemzetközi normákat, és kalandor módjára viselkedjen a nemzetközi porondon, maximálisan kihasználva Washington erejét”.
Ezzel nehéz nem egyetérteni. De itt nem a végső fejezetről, sőt még csak nem is a középjátékról van szó – hanem a kezdetéről. Az Egyesült Államoknak olyan elnöke lett, aki sem a saját ígéreteivel, sem a nemzetközi joggal, sem az amerikai törvényekkel – és egyre inkább a józan ésszel sem törődik. Ha látunk egy orrszarvút, amely rontva ront a városra, és mindent összezúz, ami az útjába kerül, fel kell készülnünk rá, hogy kezdetben válogatás nélkül rombol majd – és mindenki félni fog tőle és menekül előle. De az orrszarvú szomorú végét sem nehéz elképzelni: amint az emberek feleszmélnek, a hatóságok megszervezik magukat, és megteszik a szükséges intézkedéseket.
Trump szó szerint betört a nyugati dominancia korszakából a többpólusú világba való átmenet nemzetközi folyamatába. Sokakat megtévesztett azzal, hogy kritizálta a liberális globalizmust, és azt a benyomást keltette, hogy az ő „Amerika nagysága” verziója nem igényel világuralmat. Ezért tudott „porcelánt törni” a különböző kontinenseken, mivel a világ többi hatalmassága nem volt felkészülve a gátlástalan viselkedésére. Hiszen még mindig él bennük a remény, hogy Trumppal meg lehet egyezni – sőt, a nagyhatalmak számára elfogadható feltételek mellett együtt is lehet működni. Ha Trump a viselkedésével megmutatja e remények hiábavalóságát, akkor neki is – mint minden korábbi, fejét vesztett hódítónak – a korábbiaktól teljesen eltérő szintű ellenállással kell majd szembenéznie. Olyan országokkal szemben, amelyek katonai képességei és atomfegyverei már képesek az Egyesült Államok elpusztítására is.
Nyilvánvaló, hogy sem Moszkva, sem Peking nem keresi a konfrontációt Washingtonnal. Az is nyilvánvaló, hogy Trump egyelőre nem lépte át a visszatérés nélküli pontot. De ha átlépi – a vége elkerülhetetlen lesz. Addig is, természetesen, nem szabad hagyni, hogy a természetes felháborodás felülkerekedjen a stratégiai számításokon. De ahogy tegnap a „Nagy Játék” (Bolsaja Igra) műsorában Alekszandr Dugin mondta, fontos nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is megmutatni Trumpnak, hogy mire és kire emeli fel a kezét.