Miért szavaztam végül érvénytelenül
Látom, sokan leírták, kiadták magukból hogy mennyire boldogok, vagy nem boldogok a választások eredménye miatt, hogyan élték meg az elmúlt napokat.
Talán belefér, hogy elmondjam, én miért szavaztam érvénytelenül.
Eleinte bennem volt, hogy újra felhúzom a gumikesztyűt, és undorodva odahúzok egy ikszet valami mellé, ami mellé egyszerűen képtelen lennék egy normális világban odaállni, azonban végül úgy döntöttem, az elveim fontosabbak, mint a taktika (számolgatni ott lesz majd a következő Eb-selejtező), vagy a nehogymegintkétarmad legyen ésatöbbi.
Hagytam inkább a fenébe, és maradt az érvénytelen, mert így legalább elmondhatom magamnak,
- nem szavaztam egy magát kikupálni akaró nemrég még szélsőjobb pártra,
- nem szavaztam annak az embernek a szinte egyszemélyes pártjára sem, akinek már régen el kellett volna tűnnie a közéletből,
- nem szavaztam egy koncepciótlanságban vergődő, magát fiatal európéernek látszatni akadó valamire,
- nem szavaztam egy tetszhalott, két évtizede még kormányképes, magát továbbra is komoly pártnak képzelő izére,
- nem szavaztam még ki tudja mire, akiknek szerintem a logóját sem ismerem,
- és legfőképp nem szavaztam ezekre együtt.
Mert ha választottam volna, akkor pontosan kire is szavazok? Vélhetően ugyanarra, aki most hatalomra került, hiszen mi termelte ki magából ezt az egészet? Mire akartak választ adni, és legfőképpen milyen módszerekkel és megoldásokkal?
Tartom, Magyarországon rendszerváltásra van szükség, egy olyan rendszerre, ahol nem ciki a politikáról beszélgetni, ahol az elvek, az álláspontok nem ellenségek, hanem versenyeznek, ahol létezik egyfajta minimum, amit az oktatási és egyéb alrendszereken keresztül mindenki számára elérhetővé teszünk megfelelő minőségben, ahol a jövőt próbáljuk építeni, felkészülni minden eshetőségre, és nem a múltat húzni minél tovább.
Egy, a rendszer által kitermelt “rendszerváltó” alkalmi szövetség tényleg alkalmas lehet erre? Láthattuk mi történt legutóbb: alig telt el pár év, és az osztályvezetők forradalma győzött, más köntösben, de ugyanazok harminc éve.
Harminc év nem volt elég kitalálni, vagy legalább megpróbálni, hogy mit jelent magyarnak, magyarországi polgárnak, lakosnak lenni. Harminc év arra volt elég, hogy sportolókat, előadóművészeket állítsunk alkalmilag magunk mellé, mutatva, hogy tessék, itt van, létezik a magyar, a modern magyar fogalma. Tényleg ennyi lenne?
Nyilván, egy történelmileg súlyos demokráciadeficittel küzdő országban élünk, ahol pár évre talán kipróbálhattuk, milyen lehetne (ezt is két részletben), azonban mindig jött egy nagyobb erő, ami maga alá gyűrte az egészet.
Ha érvényesen szavaztam volna, akkor elismerem, a rendszerben, és ezen az eliten belül van a megoldás, miközben egyáltalán nem így gondolom.
Maradt tehát az érvénytelen, és az, hogy legalább önazonos maradhattam.
Antall Józsefet idézve: alámerülök és kibekkelem őket.
(A választások éjszakáján megnéztem egy Pókembert, és másnap nem voltam se boldog, se csalódott.)