Livi Szex Történet, Livi Erotikus Történetek

🛑 TOVÁBBI INFORMÁCIÓKÉRT KATTINTSON IDE 👈🏻👈🏻👈🏻

Livi Szex Történet, Livi Erotikus Történetek

by monkey Beküldve ide : 2021.06.01.
Только в этой порно игре ты испытаешь настоящий оргазм!
Переходи и протестируй игру первым !
Hottest Porn Videos are Right Here !! Get Access to Exclusive Videos and Porn scenes.

Elmúltál már 18 éves?
Ezen az oldalon felnőtteknek szóló tartalom található. Ha nem múltál még el 18 éves, hagyd el az oldalt.

Elmúltam 18
Kilépek



Barátaim hosszas unszolására, jóllehet, eleinte nem nagyon tetszett a dolog, rászántam magamat, hogy igenis, hirdetek, bár bevallom Nektek őszintén, elég szkeptikus voltam ezzel a hirdetés-históriával kapcsolatban, nem igazán bíztam benne. De később rájöttem, hogy voltaképpen semmi bajom nem származhat belőle. Mert hisz’ mi is lehet a legrosszabb, ami történhet velem ezzel kapcsolatban? Az, hogy egy fia levelet sem kapok, nem ír senki. Na bumm, és akkor mi van? Az égvilágon semmi. Folytatom a maszturbálást egyedül, úgy, ahogy eddig is csináltam. Ha eddig jó volt (nem is akármilyen), miért ne lenne jó ezután is? Hát nem?
Végül is feladtam egy hirdetést a Tutti-Frutti Party c. szexmagazinban, nagyjából az alábbi szöveggel:
“Bizarr, de nem perverz szex ötven körülieknek. Mások által jóképűnek tartott ötvenkét éves, nős férfi vagyok, szakállal-bajusszal, s aránylag kis termettel a magam 165 centijével és hatvanöt kilójával. Ha Te is ötven körüli, nálam nagyobb termetű, legalább 180 cm magas, nagy seggű, vastag combú, nagy mellű, szőrös puncijú, csinos, és főleg, dohányzó hölgy vagy, és hozzám hasonlóan Neked is az a legfőbb szexvágyad, hogy egymás előtt közösen jókat maszturbálgatva együtt lovagoljunk el a legmagasabb fokú gyönyör csúcsára, és a szexről egymás előtt tabuk nélkül beszélgessünk, szívesen megismerkednék Veled, persze minden kötelezettség nélkül. Találkahely szükséges. Perverzióról szó sincs. Anyagiak kizárva! De ne írjanak nemdohányzók sem, ők lehetőleg kíméljenek. Jelige: Feri.”
Nem telt bele két hét, amikor megjelent a TFP-magazin legfrissebb száma, benne szóról szóra viszontlátva saját hirdetésemet. Mivel szinte száz százalék biztos, hogy az első napokban nem érkezik – nem is igazán érkezhet – semmi, türelemmel vártam további két hetet. Megvallom Nektek őszintén, eléggé szorongva köszöntem be a Levélpressz Dob utcai irodájába, ahol kellemes meglepetés várt: a pult túlsó oldalán ülő hölgy ugyanis, miután személyi igazolványomat bemutatva közöltem a jeligét és a titkos kódot, éppen fél tucat, azaz hat darab levelet nyomott a kezembe, valamennyi szebbnél szebb, díszes kivitelű borítékban. Ez már igen jó jel! Nos, hamar egy közeli presszóba, ahol egy üveg sör mellett elolvasgatom őket! Miután a csinos pincérlány kihozta nekem a sört – egy üveg barna Gössert, minthogy ez a kedvencem – sietve, izgatottan felbontottam az egyiket. Ám amilyen hamar megörültem a hat levélnek, sajnos, mindjárt az első után olyan gyorsan le is lombozódtam. Ez a picsa ugyanis szabályszerűen kioktatott engem. És akkor hadd ne szóljak a sértegető stílusáról. Levelében ugyanis a következők álltak:
“Kedves Ferenc! Egyáltalán nem vagyok e magazin olvasója, az efféle szennylapokkal foglalkozni semilyen szinten sem tartozik időtöltéseim közé. Még kevésbé pénzt – akár egy fillért is – kiadni érte. Hogy egy példánya, amelyből szinte egyből a maga enyhén szólva felháborító hirdetményét volt szerencsétlenségem kiszúrni, mégis a kezembe került, annak köszönhetem, hogy a HÉV-en utazva a velem szemben lévő ülésen találtam, nyilván otthagyta valaki. Maga, ha jól értem, ugyebár nős ember? Mondja, drága uram, nem szégyelli magát?!? Hogy jön maga ahhoz, hogy feleségét megcsalja, ráadásul ennyire gusztustalan, visszataszító módon? Hogy jön maga ahhoz, hogy egy ötven éves hölgyet csak úgy letegezzen, pláne, ismeretlenül? Vegye tudomásul, uram, hogy tisztességes asszonytársaim nevében is a leghatározottabban tiltakozom az ismerkedés efféle módja és pláne, célja ellen, és mélységesen elítélem önt ezért. Egyáltalán, mit képzel, mit merészel?!? Nem akarok fenyegetőzni, kedves Ferenc, de foglalkozásomnál fogva módomban állna az Ön kilétére fényt deríteni, magát ország-világ előtt lehetetlenné tenni, és feleségének részletesen beszámolni mindenről, s legszívesebben csakugyan így cselekednék. Ezt pusztán két okból nem teszem: először is súlyosan vétenék az adatvédelmi törvény ellen, és ennek rám nézve komoly büntetőjogi következményei lennének. Másodszor: bízom abban, hogy önnek régi, tisztességes énje visszatér, és felhagy ezzel a rendkívül ronda ismerkedési móddal, melyet a leghatározottabban visszautasítok. Végül: ugyan egyáltalán nem tartozik önre, mert ez mindenkinek a legbelsőbb magánügye, így tehát jómagamnak is, de ez egyszer mégis kivételt teszek. Ha ez magát megnyugtatja, képzelje, dohányzom, sőt szeretem a szexet is. De könyörgöm: így…? Üdvözlettel: Szilágyiné Varga Mária.”
Egy pillanatra elsötétült előttem minden, egy világ omlott össze bennem. Mindenre felkészültem, de arra a legkevésbé sem, hogy szexvágyakkal teli érdeklődés helyett efféle sértegető sorokat vágjanak holmi bigott, álszent szukák a fejemhez. Ilyen lesz a többi is? Szabályszerűen rosszul lettem, amit az éppen asztalom körül járó pincérlány észrevett:
– Nem jól érzi magát, uram? Segíthetek valamiben? Hozhatok-e még valamit?
Rendkívül jólesett a leírhatatlanul kedves, figyelmes, szinte megnyugtató hatású érdeklődés, amelyet a presszóból való távozásomkor dicséretként be is írtam a Vásárlók Könyvébe.
– Köszönöm, kisasszony, hál\’Istennek, semmi bajom. Csak egy kis múló rosszullét volt. Különben kérem, hozzon nekem egy deci Unikumot.
Miután a pincérlány kihozta a röviditalt, sietve felhajtottam a felét, amelyet pár korty sörrel hígítva öblítettem le. Ezt a förmedvényt ugyanis ép ésszel, józanul lehetetlen elviselni. Ennek ellenére mégsem dobtam el (jóllehet, első gondolatom az volt, hogy miszlikbe tépem, és a szemétkosárba vágom, minthogy az ilyesmi oda való, nem máshová), hanem gondosan összehajtogattam és eltettem a belső zsebembe, a “ki tudja, mire lesz az még jó” elv alapján. Ahogy az Unikumtól és a sörtől kissé már kapatossá váltam, ismét kezdtem optimistán látni a világot. Nos, akkor hamar a következőt. De mennyire más hangvételű volt ez, mint az előbbi! Annak homlokegyenest ellenkezője, valahogy így:
“Kedves Ferikém! Olvastam hirdetményedet a TFP-magazin soraiban, és mi tagadás, stílusod után nagyon megtetszettél nekem. Ahogy Te nős férfi vagy, úgy magam is férjes asszony vagyok, kétunokás, kereken ötven éves nagymama. Férjemmel ugyan nagyon jól kijövünk, megértjük, szeretjük egymást, de nekem is jól esne egy kis félrelépés. S hogy miért éppen a Te hirdetésedet választottam? Mert én is szeretem a bizarr, de nem perverz szexet, és ebben természetesen benne van a tabuk nélküli beszélgetés, de az egymás előtti, kölcsönös-közös masztizgatás is. Olyan klassz lehet! Fényképet sajnos, nem tudok magamról küldeni, ám nagyon szívesen megadom Neked rövid személyleírásomat: Százhetven-hat centi magas vagyok, daueroltan göndör, de divatos, világosbarna hajjal, benne itt-ott ősz szálakkal (nem melírozás, valódi!). Testsúlyom kerek nyolcvan kiló. Mások csinosnak tartanak, jó lábaim vannak, de nincs túlzottan nagy fenekem, és nem számítok molettnek, csak teltkarcsúnak. Találkahelyet is tudok, méghozzá egyik barátnőm nyaralójában. Foglalkozásomat tekintve rendelőintézeti szakfőorvos vagyok, mégpedig fül-orr-gégész. Csupán egyetlenegy kritériumodnak nem tudok megfelelni, ezért kérlek, bocsáss meg nekem, hogy levelemmel zavartalak. Én ugyanis nem dohányzom, de az a legkevésbé sem zavarna engem, ha Te viszont cigizel, ezt Nálad képes lennék szinte a végtelenségig tolerálni. De ennek ellenére szépen kérlek, kivételesen tekints el ettől, s válassz engem, meglátod, nem bánod meg! Gondolom, megérted, hogy lakástelefonomat, címemet nem adhatom meg, egyetlen mobilunkat pedig férjem szokta magánál tartani. Helyettük fogadd szeretettel a rendelőm számát: 5003-073/633-as mellék. Hétköznap reggel kilenctől délután ötig. A mielőbbi személyes találkozás reményében ismeretlenül is sok puszit küld: Dr.Szávai Ambrusné Dr.Déry Magdolna, Neked egyszerűen Magdi vagy Magduska.”
Istenem, nem győzöm Nektek elégszer ismételgetni, hogy mennyire más ez a kedves, kíváncsi, vágyakozó levél, mint az előző förmedvény! Legszivesebben most rögtön felhívnám Magdit, hogy még ma találkozzak vele. Csak egy gond van vele: nem cigizik! No, sebaj, ezt gondosan elkülönítve félretesszük, hátha lesz még olyan, aki ennek is megfelel, hiszen még mindig négy levél van előttem.
A következő levél hasonló volt a Magdiéhoz mind tartalmilag, mind stílusában. Mégis összetéptem, és a szemétkosárban kötött ki ez is, minthogy írója – bizonyos Janka – félórára ötezer, egy teljes órára pedig nyolcezer(!) forintot kért. Mégiscsak Magdi marad? De várjuk ki a végét.
Három levél maradt. Ezek közül kettő, jóllehet, nevet, címet, telefont is tartalmaztak, sőt, mindkét hölgy dohányzott, mégis valahogy olyan semmitmondónak, olyan üresnek bizonyult. Nem baj, ezeket is félretesszük, ki tudja, mikor és mire lesznek még jók. A harmadik ezzel szemben már tapintásra is elég különösnek tűnt; ez mintha keményebb papírra íródott volna, mint a többi. Vajon, mi lehet benne? Bontsuk csak fel hamar!
Ebből a borítékból legnagyobb meglepetésemre levél helyett egy teljes alakú, színes – természetesen felöltözött – állófénykép került elő, részemről rendkívül klassz nőt ábrázolva. Barnásszőke sasson jellegű frizurát és szemüveget viselt. Arcra – nekem legalábbis – ugyan kissé csúnyácskának tűnt, ám könnyen megeshet, hogy ezt csak a számára, karakterének nem megfelelően megválasztott szemüvegkerete teszi; mindezek ellenére számomra különösen rokonszenves volt. Széles csípővel, nagy fenékkel, hosszú, vaskos, de mégis formás, csinos lábakkal, hatalmas mellekkel minden bizonnyal ő lenne számomra a legmegfelelőbb a hat közül. Divatos, de ízléses, krémszínű női ballonkabát volt rajta nyitottan, alatta pedig kissé térden felül érő fekete rövid, de nem miniszoknya, felső testén szép kis fehér horgolt blúz szolid dekoltázzsal, lábán csinos kis fekete körömcipő ékeskedett. No de nézzük hamar a fénykép hátoldalát. Ott pedig szűkszavúan mindössze ennyi állt:
“Kedves Feri! Levél helyett fogadd szeretettel ezt a fényképet, továbbá egy mobil telefonszámot, amelyen engem megismerhetsz. Hívhatsz bármikor, még éjjel is. 06-20-9410-085. Addig is puszi: Szacsury Lídia, Lidi.”
Ki a csuda lehet ez a Szacsury Lídia? Remélem, ez hamarosan kiderül. Lehajtottam hát maradék sörömet, fizettem, majd elegáns léptekkel távoztam a presszóból. Beálltam egy kapualjba, komótosan kivettem nadrágzsebemből mobiltelefonomat, majd tárcsáztam a Lidi által megadott számot: 06-20-9410-085. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban (mintha valaki megint csak direkt szívatna engem) a vonal túlsó végén Lidi várva várt hangja helyett megszólalt – egy férfi.
Képzelhetitek, mit éreztem akkor. Se köpni, se nyelni nem tudtam, a hirtelen jött ijedtségtől egyszerűen lebénultam; egyetlen hang nem sok, annyi sem jött ki a számon.
– Halló! Akárki! Szólaljon már meg!
– Jó… jó napot … uram – dadogtam – Sza…szacsury Lídiát keresem
– Ki keresi? – kérdezte a férfi meglehetősen szigorú hangon.
Nagy nehezen kezdett visszatérni a hangom:
– Klofák Ferenc vagyok – mutatkoztam be, de nem mertem megkérdezni, hogy “kivel beszélek?” – bocsánat, talán nem a 06-20-9410-085-ös számot hívtam? Téves lenne?
– Nem téves, uram. Ez csakugyan az Ön által tárcsázott 06-20-9410-085. Csakhogy ezen a számon nincs Szacsury Lídia. Megmondaná, uram, milyen ügyben tetszik az említett hölgyet keresni?
– Tudja… – próbáltam magamat rendkívül félénken és ügyetlenül kivágni – Lídia asszonnyal üzleti kapcsolatban állok…
Mondanom sem kell, hogy csak blöfföltem, mindent egy lapra feltéve.
– Vagy úgy? – vált a férfi hangja udvariassá – Tehát akkor informatikai ügyben keresi anyámat? Aha, értem már! Neki már nem ez a száma. Egyébként engedelmével, Borbás Medárd vagyok, Szacsury Lídia fia.
– Hát persze – feleltem – akkor volna kedves megadni édesanyja számát, Borbás úr?
– Hogyne – válaszolta Borbás – nagyon szívesen. Kérem, jegyezze: 06-70-94-24-424.
Miután sebtében felkaparintottam egy zsebemből előhalászott cetlire, izgatottan olvastam vissza:
– Hálásan köszönöm, Borbás úr, akkor, ugye, nulla-hat-hetven-kilencvennégy-huszonnégy-négyhuszonnégy. Viszlát!
Persze, mondanom sem kell, mennyire megkönnyebbültem. Rémült döbbenetemet ismét várakozással teli öröm váltotta fel. Hát mégis igaz lehet? Mégsem szívatás? Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor Lidi, sajátja helyett miért a fia telefonszámát adta meg…? Remélem, erre rövidesen fény derül.
Ismét tárcsáztam, ezúttal azonban a 06-70-94-24-424-es számot. Jaj, csak felvegyék!
A készülék kicsengett, tehát nincs kikapcsolva. Hosszú óráknak tűnő, idegesítő másodpercek következtek; szívem szinte a torkomban dobogott.
– Igen, tessék! – szólalt meg a készülékben egy kellemesen lágy, mély női hang.
– Én vagyok Szacsury Lídia. Mit óhajt, uram?
– Pardon, uram – vált hangja szigorúvá – nem tévesztette el ön véletlenül a házszámot? Megtudhatnám, minek köszönhetem a bizalmaskodó hangot, és hogy honnan ismerjük egymást, hogy csak úgy élből letegez engem?
Atyaúristen, gondoltam, ez a nő elfelejtette volna, hogy hova, miféle hirdetményre küldött fényképet? Vagy ne adj’ Isten, nagyon is jól emlékszik, hogy ki vagyok, és most ehhez a félkegyelmű, bigott Szilágyiné Varga Máriához hasonlóan ő is direkt, készakarva szívatni akar engem?
– Jaj, elnézést – ijedtem meg kissé – nem Ön küldött véletlenül egy teljes alakú, álló fényképet bizonyos “Feri” jeligéjű hirdetményre?
– Jaaa? Értem már! – derült fel hangja – Hát te vagy? Szíííía, Ferikém! Hát van még Isten az égben, hogy felhívsz engem…? Egyébként én is ötvenkét éves vagyok, akárcsak te, lehettünk volna akár osztálytársak is… De mondd csak, kedves, honnan beszélsz?
– Te, jelen pillanatban a mobilomról hívtalak. Most éppen a Bosnyák téren vagyok egy kapualjban. Tudod, itt kevésbé pofázik bele a városi zaj, mint a nyílt utcán..
– Na, Ferikém, ha ez igaz, akkor most légy szíves, mondd gyorsan a számodat és tedd le. Visszahívlak. Nehogy már a Te egységeidet zabálja. Vedd úgy, hogy erre a telefonra az én vendégem vagy.
Szót fogadtam. Megadtam Lidinek a számomat, a 06-70-9907-908-at. Kisvártatva meg is szólalt a zsebemben.
– Nos, itt vagyok – szólt bele Lidi újból a készülékbe, majd a következő prózai kérdést tette fel – Ugye, ráérsz most egy kicsit?
– Hát persze, hogy ráérek – feleltem nem kis örömmel – mégpedig olyannyira, hogy hosszú hétvégém van, legközelebb csak kedden reggel megyek dolgozni.
Persze, Lidi hangján is érződött az öröm:
– Jahahaj, de jó – kacarászta – el sem képzeled, kedves, mennyire örülök ennek…! Olyan klassz lenne akár ebben a pillanatban is…!
– Akkor hol és mikor találkozzunk, akarom mondani, hány órakor?
– Nézd, Ferikém, én jelen pillanatban éppen a fodrásznál ülök a búra alatt, pár perc múlva jövök ki utolsó fésülésre. Mit szólnál hozzá, ha a Déli Pályaudvar parkolójában várnánk egymást? Kocsival leszek, mégpedig egy meggypiros Mazda 121-essel, a rendszáma pedig DIM-212. Egy jó óra múlva ott leszek. Bár nem biztos, hogy rögtön benne is fogok ülni az autóban, mert az ABC-ben még vennem kellene egyet s mást. Úgyhogy kérlek, ne idegeskedj, ha majd esetleg, mikor éppen odaérsz, üresen találod az autót. Jó így neked?
– Hát már hogy ne lenne jó – válaszoltam – de hogyan fogjuk egymást megismerni?
– Én biztos, hogy rád fogok ismerni – mondta Lidi – tudod, női ösztönömnél fogva. Te pedig énrám úgy, hogy ugyanaz a ruha lesz majd rajtam, amiben le vagyok fényképezve a Neked küldött lapon. Mielőtt Hozzád jönnék, előbb hazaszaladok átöltözni direkt a Te kedvedért.
Bizonyára megértitek, micsoda türelmetlen, de örömteli izgalommal vágtam zsebre mobilomat, és mint akit puskából lőnek ki, rohantam a legközelebbi buszmegállóhoz, hogy mielőbb felszálljak a piros hetesre, amely elvisz engem innen, a Bosnyák térről a Keletiig, a piros metró pedig a Déliig, ahová a találka volt megbeszélve.
Na végre! Itt vagyok a Déli Pályaudvarnál, ahol gyorsan vettem Lidinek egy csokor gyönyörű piros szegfűt. Hamar a parkolóhoz, hátha ott van már a meggypiros kis Mazda, remélhetőleg gazdájával együtt! Szinte minden porcikám remegett, amikor a parkolóba értem, annyira, hogy teljesen kiment a fejemből a kocsi rendszáma! Hű, milyen jó, hogy felírtam! Hamar azt a cetlit! Idegesen kapkodtam zsebről zsebre, de nem találtam. Szent egek, csak nem rántottam ki valamivel? Hát, akkor jól nézünk ki! Végre, kezembe akadt. Képzelhetitek, mekkora kő esett le a szívemről. Semmi kétség, ez az: DIM-212. Szétnéztem. Volt ott rengeteg más autó között néhány 121-es Mazda is, de meggypirosat egyet sem találtam. Azaz, volt meggypiros Mazda, de 323-as. Nem ért volna még ide? Korán jöttem volna? Az bizony könnyen meglehet, hiszen nem telt még le a Lidi által ígért egy óra. Ahogy így morfondírozok, eszembe jutott, hogy meg kellene néznem a parkoló másik végét is, hátha oda állt be. Odamentem. És csakugyan állt ott meggypiros, 121-es Mazda, kettő is, mindkettő üresen. Hű, most aztán melyik az igazi? Melyik a Lidi autója? Na, nézzük csak hamar a rendszámokat! Ezúttal azonban mindjárt az elsőnél szerencsém volt. Igen, ez lesz az! DIM-212. Vééégre! Jóllehet, az autóban nem ült senki, mégsem estem kétségbe, hiszen Lidi előrebocsátotta nekem, hogy nem biztos, hogy ott lesz a kocsinál, mivel a randi előtt bemegy vásárolni az ABC-be. Rágyújtottam. Gondoltam, addig is nézelődök, bámészkodok egy kicsit, amíg Lidi megérkezik. Kábé tíz perc telt el így, amikor felfedeztem, hogy a parkoló másik végéből közeledik felém egy hölgy, aki így messziről emlékeztet a fényképen látható nőre (mivel ugyanolyan ruha van rajta), és akinek nagy szatyor van a kezében. Persze, még korántsem bizonyos, hogy ő az, akire várok.
Szaladjak talán oda hozzá, és segítsek neki szatyrot cipelni? És ha mégsem Lidi? Esetleg molesztálásnak veszi, és elküld engem a sovány malac farkára, meg kell hagyni, teljes joggal. Ám, ahogy közelebb ért hozzám, láttam rajta, hogy mosolyog felém. Semmi kétség, ez Ő! Istenem, hát mégiscsak rám ismert…! Persze, én is azonnal mosolyra fakadtam.
– Hát szíííóka, te kis betyár! Én vagyok a Lidi! – kezdte, mikor odaért hozzám, majd megpusziltuk egymást szájon (!), amikoris elégedetten állapítottam meg, hogy hál’ Istennek, dohányzik, mivel éreztem, hogy nem sokkal azelőtt szívhatott el egy cigarettát.
– Nem te küldtél be engem valamelyik nap az Akácfa utcába bérletbemutatásra a 72-es trolin, amikor véletlenül elfelejtettem jegyet kezelni, mert akkor épp nem volt nálam a bérletem…? Na, nem baj, én azért nem haragszom rád, hiszen te csak tetted a dolgodat… Ugye, azt tudod, hogy nagyon, de nagyon örülök Neked, hogy ilyen hamar jelentkeztél, és végre itt vagy…?
– Helló, Lidikém, igazán, olyan csodaklassz a frizurád, és olyan gyönyörű vagy vele, hogy még negyven évesnek sem látszol, nemhogy ötvenkettőnek – viszonoztam az üdvözlést mosolyogva, majd kölcsönösen ismét megpusziltuk egymást, természetesen ismét szájon.
– Jaaaj, de kis édike vagy – mosolygott – hát még virágot is kapok tőled? Fájdalomdíj talán a múltkori büntetés miatt? És olyan jó hallanom, hogy szépnek és fiatalnak látsz.
– Ugyan – feleltem – erről szó sincs. Virágot a virágnak.
– Óh, de drága vagy, kicsi Ferikém…ez igazán jólesett. De nem árulnád el nekem, mitől vagy ennyire izgatott…? Csak bátran…! Ne félj, nem eszem helyes fiúkat!
– Szóval, csak arra az egyre nem voltam felkészülve, hogy már mindjárt az első találkozásunkkor…de tudod, hogy van…féltem, hogy elhajtasz engem melegebb éghajlatra, és egyszerűen faképnél hagysz…
Nem fejeztem be a mondatot, mert ekkorra már annyira elszégyelltem magamat, hogy égtem, mint a Reichstag. Egyébként azt akartam kinyögni, hogy már mindjárt első találkozásunk alkalmával játszadozhatunk egymással. És ezt Lidi észre is vette, aki akkorát nevetett, de olyan őszintén tiszta szívből é
Muszak Szex Történet, Muszak Erotikus Történetek
Plusz Harminc Szex Történet, Plusz Harminc Erotikus Történetek
Csalfa Szex Történet, Csalfa Erotikus Történetek