Az utolsó interjú (részlet)

   Minden egyes nappal hosszabbra nyúlik a lista, amely elrabolt személyekről szól, akiket lefejeztek vagy elvágták a torkukat, vagy akiknek olyan szerencséjük volt, hogy egyszerűen tarkón lőtték őket, és így egyre nehezebb ajánlót írni nekik egy könyv elé.

Mire a könyv eljut a nyomdába, még többüket rabolják el és fejezik le vagy vágják el a torkát. És mire a könyv az olvasókhoz kerül, megint másokat rabolnak el, és fejeznek le vagy vágják el a torkukat.

Az értelem erejét a madridi áldozatoknak ajánlottam, és két hónapra rá kénytelen voltam kibővíteni az ajánlást Nick Berg, Paul Johnson, Kim Sun, két amerikai és egy dél-koreai nevével, akiket a Daniel Pearl újságíróval bevezetett rituálé folytatásaként fogazott késsel fejeztek le Allah mészárosai.

Kénytelen voltam tovább bővíteni Fabrizio Ouattrochi és Antonio Amato szakács és Matteo Vanzan tengerészgyalogos nevével, vagyis azokkal az olaszokkal, akiket az Irgalmas-és-Dühös-Isten nevében mészároltak le. És azt hittem, hogy ez most egy időre elegendő is lesz. Csakhogy két héttel később ismét beindult a pokoli gyilkosságsorozat. Rájöttem, hogy egy teljes lista elkészítéséhez folyamatosan frissítenem kéne a listát minden egyes kiadáshoz, ami lehetetlen, fel kellett tehát hagynom vele.

Ezúttal is ez fog történni, ne legyenek illúzióid. Ennek tudatában ajánlom az én kis trilógiám utolsó könyvét minden olyan személynek, akiket múlt év júniusától mostanáig, 2004 novemberéig öltek meg Allah mészárosai, mint az antik korok barbárjai az emberáldozatokat, vérszomjas isteneiknek áldozva. Az egyetlen különbség, hogy az antik korok emberáldozati ünnepségeiről nem készült filmfelvétel. Ha magunk elé akarjuk képzelni, rá kell magunkat bízni a régészet tudományára. A maiakról viszont készül filmfelvétel. Szinte mindig. És ezeknek legalább egy részletét közvetíteni szokta az a csatorna, amit én az al-Kaida Információs Minisztériumának szoktam hívni, vagyis az al-Dzsazíra nevű televízió. A teljes verziót pedig azok az internetes oldalak, amelyek Szent Háborúra buzdítanak. És bárki meg is vásárolhatja ezeket Bagdadban a piacon, ahol azokról a hátborzongató rémségekről készült videók, amit az iszlamisták találtak fel, valódi bestsellernek számítanak. Egyetlen utcai standon hatszázötven példány kelt el tizenkét óra leforgása alatt. Ebből levonható az a következtetés, hogy az iraki főváros jóravaló családjai körében kedvelt időtöltés gyönyörködni abban az előadásban, amiben egy bekötött szemű ember előtt az Irgalmas és Dühös Isten nevében felolvassák a halálos ítéletet elmaszkírozott, azonfelül kafiába burkolózott hóhérok, aztán elmetszik a torkát vagy lenyiszálják a fejét egy fogazott késsel. És annál jobb, ha az áldozat, mielőtt a kés átvágja a hangszálait, kétségbeesetten könyörög és kiabál, ahogy Kim Sun tette:

„Nem akarok meghalni. Kérem, ne tegyék ezt, nem akarok meghalni."

Egyébként az a videó, amelyen Ouattrocchi látható, aki olyan méltósággal halt meg, mint egy hős a Risorgimento korszakából, soha nem került forgalomba. Soha nem tették fel a Szent Háborúra buzdító internetes oldalakra. Az al-Dzsazíra soha nem sugározta, sőt azt is megtagadta, hogy kiadja a felvételt a mi hatóságainknak. (Vajon csupán azt akarták elkerülni, hogy az „ellenállók” rossz színben tűnjenek fel, és a rajongók, ahelyett hogy lázba jönnének, szégyent érezzenek Ouattrocchi esete miatt, vagy talán azért, mert a filmkockákon feltűnik olyasvalaki is, akit nem kéne ott látnunk? Egy kollaboráns antiglobalista, példának okáért. Vagy egy olyan al-Kaida-tag, aki minden gyanú felett állt, akiről ezt nem is gyanítottuk, aki beintegrálódott a társadalmunkba, szabályos Tartózkodási Engedéllyel és szabályos Munkavállalási Szerződéssel, állítása szerint a mérsékelt iszlám követője, mindeközben pedig fel-alá ingázik Róma és Bagdad között.)

A legújabb lista tehát azzal az amerikaival kezdődik, akit legutóbb már nem jutott időm megemlíteni: a tizenkilenc éves tengerészgyalogos, Keith Matthew Maupin, akivel egy tarkólövés végzett 2004. június 28-án. Aztán két bolgárral folytatódik: Georgi Lazov kamionsofőrt július 13-án fejezték le, július 14-én pedig lelőtték a kollégáját, Ivailo Kepovot. Két pakisztánival bővül tovább: a műszerész Azad Husszein Khan, akinek a torkát metszették el július 26-án, és a sofőrje, Sajid Naeem, akit vele egy napon öltek meg. Felkerült listára a török Murat Yuce is, akinek augusztus 2-án vágták el a torkát, és a kollégája, Osman Alisan, akit augusztus 5-én fejeztek le.

(A kamionosokat könnyű túszul ejteni, elég, ha sebtében felállítanak egy ál-ellenőrző pontot az útvonalukon.) Az olasz újságíróval, Enzo Baldonival folytatódik a lista, akiről nem tudni, hogyan és mikor gyilkolták meg, de úgy tűnik, rúgások és revolvergolyók végeztek vele augusztus 26-án, mert megpróbált ellenszegülni.

A listára került még az a tizenkét nepáli, akiket augusztus 31- én mészároltak le, csak mert Irakba mentek dolgozni, hogy némi pénz keressenek azzal, hogy vécét pucolnak mások után. A nép tizenkét gyermeke (mindegyikük buddhista), akik a videofelvételen egyetlen pillanatra sem hajtják le a fejüket. Nem esnek kétségbe, nem könyörögnek, büszke higgadtsággal várakoznak a kivégzésükre. És akiket a mi tévécsatornáink másodjára is kivégeztek pár gyorsan lepergő képsorral. És az újságjaink, amelyek annyira sem törődtek velük, hogy feltüntessék a nevüket. De én utánanéztem, mindegyiküknek. Meg is találtam őket, íme. Azt, akit lefejeztek, úgy hívták, Lalan Singh Koiri, azokat, akiket a gépfegyver kaszabolt le, hason fekve a földön, úgy hívták: Budan Shah, Ramesh Khada, Mangal Limbu, Prakash Adhikari, Sanajana és Manoi Khumar Thakur (ők ketten testvérek voltak), Rajendra és Gyanendra Kumat Shresta (ők ketten szintén testvérek voltak), Jhok és Jit és Mangal Bahadur Thapa (ők hárman unokatestvérek voltak). A koruk huszonkettő és huszonkilenc év között volt.

A listához tartozik még az a százötven gyermek és az a százkilencvenkilenc felnőtt (többségükben tanítók, tanítónők és szülők), akiket szeptember elsejének reggele és szeptember harmadika hajnala között pusztítottak el a csecsen „gerillák”, Abdullah Shamiil Abu Idris, egykor Samil Baszajev vezetésével, három arab férfi és két nő közreműködésével a beszláni iskolában. A gyerekeket, akik két napot és két éjszakát töltöttek reménytelenül a robbanószerkezetek és a kalasnyikovok között, amelyeket rájuk szegeztek. Akik úgy tudták túlélni az elviselhetetlen hőséget, az éhséget és a szomjúságot, hogy a saját vizeletüket itták. Akik úgy néztek ki, amikor cipő nélkül, félmeztelenül, félig összeesve kiszöktek a tornateremből, mint az ágról szakadt madárkák, akik egy olyan fáról rebbentek fel, amire egy seregnyi keselyű rontott rá. Még szökés közben is lőtték őket ezek a szakállas keselyűk, mintha valami kacsavadászaton lennének. (A kislányokat viszont egy mellékhelyiségben lőtték le, miután megerőszakolták őket, egyiket a másik után. Vadállatok, akiknek az imámjai olyan nagy hévvel papolnak erkölcsről, szemérmességről, erényről!)

A listához tartozik Nasser Juma egyiptomi sofőr is, akit szeptember 5-én fejeztek le, mint feltételezett kémet. Ide tartozik még az a három kurd is, akiket szeptember 19-én fejeztek le hűtlenségért és árulásért. (Három ismeretlen katona, akikről mindössze annyit tudunk, hogy Kurdisztán Demokratikus Pártjához tartoztak. Az internetes oldalak viszont bemutatnak róluk egy felvételt, amin látható, ahogy a hóhér összekötözi a kezüket, arccal előre a földre löki őket, szép lassan lenyiszálja a fejüket, és miután ezzel végzett, a hátukra helyezi a levágott fejet. Amit öntapadós szalaggal odaragaszt.)

A listához tartozik még az a három nyugati mérnök, akiket Bagdadban a házukból raboltak el, reggelizés közben: az amerikai Eugene Armstrong, akit szeptember 20-án fejeztek le, az amerikai Jack Hensley, akit szeptember 21-én fejeztek le, az angol Kenneth Bigley, akit október 7-én fejeztek le. Az a szegény Bigley, akit láncra kötötték, mint egy kutyát, és bezárták egy kutyaketrecbe, könyörgött Blairnek, hogy mentse meg, és egyre csak sírt és sírt. És akinek egy adott pillanatban sikerült megszöknie az egyik őr segítségével, aki elcsábult a beígért dollároktól. De pár percbe sem telt, máris újra elkapták. A megvesztegetett őrnek elvágták a torkát, neki meg levágták a fejét. Ez volt az ikszedik borzalom, amihez még hozzá kell tenni Nadia Abdulwahhab Matlak iraki rendőrnőt is, akit szeptember 27-én lőttek le, eretnekség és kémkedés vádjával. Aztán ott volt még az iraki mérnök, Bareh Daoud Ibrahim, akit október 2-án fejeztek le, mert egy amerikai cégnél volt alkalmazásban, és Ajad Anwar Wali iraki kereskedő (aki Olaszországban élt, olasz nőt vett feleségül), akit ugyanazon a napon lőttek le, török sofőrjével, Yalmaz Dabjával együtt.

Ki kell egészíteni a listát a honfitársával, Maher Kemallal is, akit szintén azért fejeztek le október 10-én a sofőrjével, Lugman Husszeinnel együtt, mert amerikai érdekeltségeknek dolgozott. És aztán ott volt az a negyvenkilenc újonc, akiket október 20-án gyilkoltak meg, tarkón lőtték őket, egyenként. Pár napra rá egy újabb vérengzés, harminchét másikat gyilkoltak le hasonló körülmények között, valamint huszonkét rendőrt, az egyiküket lefejezték, a többieket szinte egyszerre kaszálták le gép-fegyverrel. (Azóta már el is veszítettük a fonalat a kivégzett újoncok számáról. A rendőrökéről is. Az első két eset óta a rituálé szinte naponta ismétlődött és ismétlődik továbbra is, azaz mára már sok százra rúghat a számuk.)

És kerüljön fel a listára Ligaa Abdul Razzag újságírónő is, akit revolverrel végeztek ki kémkedés vádjával. És álljon itt az a harmincnégy gyermek, akiket Bagdadban egy autóban elhelyezett bomba repített a levegőbe, miközben sorban álltak vízért és cukor-káért, amit a Tengerészgyalogságnál osztogattak. Fel kell kerülnie a listára annak a fiatal japán turistának, Shosei Kodának neve is, akit október 31-én fejeztek le, mert az az igen rossz ötlete támadt, hogy elmegy Irakba, hogy-saját-szemével-lássa-mi-folyik-ott. Fel kell kerülnie a listára annak a nagyon fiatal piemonti testvérpárnak, Jessica és Sabrina Rinaudónak a neve is, akiket egy iszlamista bomba szaggatott szét az egyiptomi Tabában, másik huszonkilenc turistával (szinte mind izraeli) együtt, akik hozzájuk hasonlóan egy kis vakációra mentek a Vörös-tengerhez.

Nekik is ajánlom ezt a könyvet, igen. Rajtuk kívül ajánlom még a holland rende-zőnek, Theo van Goghnak is: múlt év november 2-án gyilkolta őt meg Amszterdamban egy remekül integrálódott marokkói, egy kettős állampolgár. (Rá a végén még hosszabban ki fogok térni.) Ajánlom Margaret Hasszannak, annak az ötvenkilenc éves hölgynek is, aki Irakban egy humanitárius szervezetet, a „Care International”-t irányította, az irakiaknak szentelt harminc évet az életéből, és akit Allah mészárosai október 19-én hurcoltak el Bagdadból, ahol iraki férjével élt, és akit november közepén valószínűleg egy tarkólövéssel öltek meg. Azért mondom, hogy „valószínűleg”, mert az al-Dzsazíra nem akarta adásba adni a kivégzéséről készült videót, és mert vannak, akik attól tartanak, hogy az övé volt annak a szőke hajú nőnek a teste, akire a tengerész-gyalogosok találtak rá Falludzsában. Egy karok és lábak nélküli (gondosan megcson-kított) test, az arcát borzalmas erejű ütéssel roncsolták össze a felismerhetetlenségig, és ott volt a tarkójában a szokásos golyó. És ha ez a szegény test esetleg mégsem az övé lenne, kiterjesztem az ajánlásomat erre a szőke hajú nőre is, akinek már soha nem tudjuk meg a nevét.
Ajánlom annak az ezerkétszázhuszonhat amerikai katonának is, akik úgymond „a háború vége” óta mostanáig, 2004 novemberéig vesztették életüket, és azoknak, akik naponta halnak meg Irakban úgy, hogy senki nem siratja őket, mivel az amerikai halottak az égvilágon senkit sem érdekelnek. Sőt akadnak, és nem is kevesen, akik egyenesen örülnek a haláluknak, mint azok a szadisták, akik Bagdadban azzal szórakoznak, hogy a fejnyiszálók által kereskedelmi forgalomba hozott videókat nézegetik. Ajánlom annak a több tucat túsznak is, akiknek hosszú hónapok óta nyoma veszett, akik a kivégzésükre várakoznak, vagy már ki is végezték őket, anélkül hogy az al-Dzsazíra vagy az internetes oldalak leereszkednének odáig, hogy beszámoljanak róla. És a listához tartozik még az a két francia újságíró is, akik már-már azon a ponton voltak, hogy a kormányuk kitartó tárgyalásainak köszönhetően haza fognak térni. Ám erre a pontra mégsem jutottak el, és jelenleg senki sem tudja, merre lehetnek.