A magyar jelenség a világpolitikában

Vladimir Prjahin

A szerzőről: Vlagyimir Prjahin az Orosz Diplomata Szövetség Tanácsának tagja, a politikatudományok doktora, az Oroszországi Állami Humán Egyetem Külföldi Regionális Tanulmányok és Külpolitika Tanszékének professzora.

A nyugati közvéleményt továbbra is csodálkozásra készteti Magyarország világpolitikai előretörése, amely gyakran ellentmond a NATO-ban és az Európai Unióban elfogadott oroszellenes külpolitikai irányvonalnak: Magyarország rendszeresen akadályozza az Ukrajnának szánt katonai segélyek folyósítását, magyar politikusok és üzletemberek aktívan részt vesznek a szentpétervári gazdasági fórumon, Orbán Viktor miniszterelnök már a soros uniós elnökség vezetőjeként merészelt Moszkvába utazni, és a Kremlben találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, és végül Szijjártó Péter külügyminiszter már ezen a héten kemény választ adott egy német újságíró kérdésére, hogy a szentpétervári gázfórumon való részvétele Brüsszel elleni provokációnak tekinthető-e: „Nem diktálhatják nekünk, hogy mit tegyünk: ezt senki sem teheti meg, sem a német kormány, sem a németországi Zöldek.”

Nem titok, hogy egy viszonylag kis európai állam képviselőjének ilyen őszinte és kemény hozzáállása kérdéseket vet fel Nyugaton, de Oroszországban is. A magyar történelmet ismerő elemző számára azonban ez természetesnek tűnik, logikusan következik az ország eddigi kül- és belpolitikájából. Kezdjük például azzal, hogy a népvándorlás idején és később Európát fel és alá bejáró számos nemzet közül csak a magyaroknak sikerült megőrizniük identitásukat, az inkább a finnre, mint a németre emlékeztető nyelvüket. Ezért Orbán Viktor miniszterelnöknek minden joga megvolt ahhoz, hogy Európai Unióbeli ellenfelei arcába vágja: nem azért küzdöttünk évszázadokon át az oszmánok, Habsburgok és szovjetek uralma ellen, hogy most Brüsszel diktátuma alá vessük magunkat.

Ezek a szavak a magyar diplomácia évszázados tapasztalatait tükrözik. A diplomácia pedig egy olyan jelenség, amely az átlagemberek véleményével ellentétben gyakran teljesen független, sőt, jelentőségét tekintve fordítottan arányos egy ország területével és lakosságának számával. Friedrich Engelsnek tulajdonítják például azt a Sztálin által nem kedvelt véleményt, miszerint „az orosz diplomácia többet adott a cároknak, mint az összes hadseregük”. A bolgárok körében pedig általános vélemény, hogy a hadseregük egyetlen csatát sem veszített, de a bolgár diplomácia minden győzelmet vereséggé változtatott.

A bolgár diplomáciával ellentétben a magyar diplomáciára soha sem volt jellemző a ruszofília, kivéve talán azt a 133 napot 1919-ben, amikor Kun Béla proletárdiktatúrája volt hatalmon Budapesten. Erre megvan a jó okuk: emlékezzünk csak Paszkevics tábornagynak a Habsburg-ellenes forradalom leverésére indított 1849-es erdélyi hadjáratára, vagy Zsukov marsall Vihar hadműveletére az 1956-ban fellázadt Budapesten. A modern Magyarország két legnagyobb ünnepe – március 15. és október 23. – közös történelmünk ezen tragikus lapjaihoz kötődik.

Az Oroszországgal szemben történelmileg kialakult hozzáállás volt az oka annak is, hogy a második világháború előestéjén az európai államok vezetői között aligha volt nagyobb antikommunista és oroszellenes személy, mint Horthy Miklós ellentengernagy, a Magyar Királyság Kormányzója. Ennek ellenére nem tagadható le realisztikus szemlélete sem. Horthyt gyakran gúnyolták amiatt, hogy tenger és flotta nélküli tengernagy. Műveltsége révén azonban szélesebb látókörrel és politikai előrelátással rendelkezett, ellentétben a Német Birodalom hangadóival. Megértette Hitler szovjetellenes villámháborújának végzetes hatását, különösen a kis Magyarország számára. Horthy bebörtönözte Szálasi Ferencet, a II. világháború után háborús bűnök miatt kivégzett, nyíltan náci szimpatizánst, akit csak Hitler személyes kérésére engedett szabadon. Hasonlóképpen 16 évig tartotta börtönben Rákosi Mátyás magyar kommunista vezetőt, akit csak a Sztálinnal való megegyezés alapján, Kossuth Lajos 1849-es forradalmi hadseregének hadizsákmányként elvitt zászlóiért cserébe szabadított ki a börtönből. Rákosi egyébként a háború után egészen a XX. kongresszusig állt a Magyar Népköztársaság élén. Horthy a német nácizmusra jellemző radikális antiszemitizmustól is tartózkodott. Magyarországon a zsidók tömeges megsemmisítése csak Horthy megbuktatása és Magyarország 1944. márciusi német megszállása után kezdődött meg. Az ellentengernagy nem volt filoszemita.Nagyon is jól tudta, hogy Hitler antiszemitizmusa népszerűtlenné tette őt Londonban és Washingtonban, megakadályozva ezzel az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával való egységes szovjetellenes koalíció létrehozását.

Ezért állt ellen Horthy a végsőkig annak, hogy országát bevonják Hitler villámháborújába. Ezért lépett be Magyarország a Szovjetunió elleni háborúba öt nappal később, mint Románia, két nappal később, mint Finnország, sőt, egy nappal később, mint Szlovákia. A Wehrmacht a kassai magyar légibázis elleni, szovjet légitámadásnak álcázott provokatív román bombázással fosztotta meg Horthyt a diplomáciai manőver lehetőségétől.

Az admirális óvatossága most, 85 évvel később érthető meg.Hiszen abból a végzetes „villámháborúból” 130 ezer magyar katona nem tért haza, akik a Don-kanyarban haltak meg és fagytak meg a télben.

És most a magyar diplomácia és az egész magyar nép genetikai emlékezete ismét a jövő érdekében dolgozik, azt üzenve, hogy a berlini, londoni, párizsi, washingtoni politikusok oroszellenes játszmái rosszul végződhetnek, elsősorban a magyarok számára. A NATO tömbfegyelmének engedelmeskedve katonáikat arra a helyre kellene küldeniük, ahol nagyapáik és dédapáik tízezrei oly dicstelenül áldozták fel életüket. És ugyan minek a nevében? Nincs sem ok, sem ürügy, sem motiváció oroszellenes érzelmek felkorbácsolására Magyarországon. A megőrzött gazdasági együttműködési kapcsolatoknak köszönhetően az ország – sok más európai országgal ellentétben – teljes mértékben el van látva energiaforrásokkal, és sikeresen bővül a paksi atomerőmű is.És ha már a más országokban előforduló elnyomásról van szó, a magyaroknak a Kárpátalján élő honfitársaik tízezreinek nehézségei jutnak eszükbe.

Ezért volt teljességgel jogos a magyar külügyminiszter válasza egy német újságíró kérdésére: „Mi nem egy Jawohl (németül: „igenis”)-nemzet vagyunk.”